Huszonnyolc év, sok-sok történet – búcsúzik a Baross úti pavilon ismert házaspárja

Kevés olyan győri lehet, aki az elmúlt közel három évtizedben legalább egyszer ne állt volna meg a Baross úti ajándékpavilon előtt. Hűtőmágnesek, bögrék, képeslapok, jelvények, kokárdák és megannyi apróság, amelyek közül jó néhány a világ másik felére is eljutott. A pavilon azonban október 31-én végleg bezár. Somosi István és felesége, Somosiné Tünde 28 év után úgy döntöttek, ideje egy kicsit másra is időt szakítani.

A győri sétálóutca kis ajándékos pavilonja a belváros része, Somosi István és Somosiné Tünde mosolya pedig kedves adaléka a hétköznapoknak és ünnepnapoknak is. Az állandóságot képviselték, mint annyian az évtizedek során. Szerette a Győr Souvenirst a hazai vásárlóközönség, ahogy a turisták is, a bőséges kínálat vonzó volt mindenki számára: a városházát ábrázoló hűtőmágnes, egy Széchenyi téri emlék, egy Győr feliratú bögre vagy matrica, kulcstartó és egyéb ajándéktárgy sok család otthonában megtalálható, a világon bármerre. István és Tünde 1998 óta működtetik az üzletet. Most azonban elérkezettnek látták az időt a búcsúra, amelyre október 31-én kerül sor.

„Én 67 éves vagyok, a férjem 71. Nagyon szeretnénk még utazni, világot látni. Mindig is szerettünk utazni, de a vállalkozás miatt sok mindenről lemondtunk. Általában tavasszal és ősszel mentünk, mert nyáron, amikor a legjobb volt a forgalom, egyszerűen nem akartunk bezárni” – kezdte Tünde a döntés hátterével, hiszen sokan nem értik, hogyan érhet véget valami, amit szinte állandónak hittünk.

A döntés egyébként nem egyik napról a másikra született meg a házaspár fejében. Már egy éve érlelődött bennük a gondolat, és amikor végül elhatározták magukat, tudatosan elkezdték csökkenteni az árukészletet.

„A fiúnk – aki Luxemburgban él – sokszor mondta, hogy anya, miért nem zártok be egy hétre nyáron, és mentek el nyaralni? Mondtam neki, hogy nem őrültem meg, hiszen akkor van az egyik legjobb bevételünk! Nem tudtam volna nyugodtan pihenni, ha közben azon jár az eszem, mennyi vásárlónk lehetett volna… Igen, a vállalkozó saját magát hajtja a legjobban, mi magunk voltunk a saját rabszolgahajcsáraink” – tette hozzá nevetve a mindig jókedélyű Tünde, aki egyébként a pedagógushivatás mellett segítette Istvánt, és szolgálta ki a vevőket.

Egy ajkai gimnazistától a Baross úti pavilonig

A történet azonban jóval 1998 előtt kezdődött. Somosi István már gimnazistaként kapcsolatba került a kézművességgel, méghozzá egy egészen különleges helyen: az ajkai timföldgyárban.

„Édesapám vegyészmérnök volt, a timföldgyár laboratóriumát vezette. Ott dolgozott egy iparművész, aki üvegzománc képeket készített. Ehhez kemencére volt szüksége, ami a gyárban rendelkezésre állt. Apám egyszer megkérdezte tőle, hogy megmutatná-e a fiának, hogyan készülnek ezek az alkotások. Így kerültem be gimnazistaként a műhelybe, és ott kezdtem el én is kísérletezni” – idézte fel a kezdeteket István, majd hozzátette, hogy a kreativitás később sem hagyta el. A Kertészeti Egyetemen tanult tovább, közben pedig különböző technikákkal és alapanyagokkal kísérletezett. Elmondása szerint édesapjától is sokat örökölt ebből a szemléletből. A vegyészmérnök édesapa ugyanis annak idején a vörösiszapból galliumot vont ki, amelyet Japánban a félvezetőiparban hasznosítottak, Európában pedig akkoriban még kevésbé tudtak hasznosítani.

„Apám is kreatív ember volt, csak ő egészen más szinten csinálta. Én a magam kisebb területén próbáltam mindig valami újat kitalálni” – fogalmazott.

István 1980-ban diplomázott, majd nyolc éven keresztül a városgazdálkodásnál dolgozott. Már 1982-ben kiváltotta az ajándéktárgy-készítői iparengedélyt, s ekkortájt kézzel festett gobelin jellegű divatékszereket készített, ami megjelent az „Ez a divat” – ban is, mint különleges design.

 1988-ban pedig úgy döntött, hogy főállásban is a kézművességgel foglalkozik. Tünde eközben a főiskola miatt került Győrbe, és végül a város lett az otthonuk.

A házaspár eleinte különböző vásárokon, illetve az akkori Skála Arrabona környékén árulta a termékeket. Amikor 1997 végén megújult a Baross út, és elkészültek az új pavilonok, István úgy érezte, itt a lehetőség.

„Borítékos licit volt. Ez szerintem rosszabb, mint egy nyílt licit, mert ott legalább hallod, mennyit ajánl a másik. Itt viszont fogalmad sincs róla. Mikor a második helyezett borítékát nyitották ki, már tudtam, hogy sikerül megszereznünk a pavilon bérleti jogát. És 1998-ban elindultunk!” – emlékezett vissza István.

„Magnet, magnet!”

A pavilon választéka folyamatosan változott az évek, évtizedek során. A házaspár hamar megtanulta, hogy nem feltétlenül azt kell kínálni, ami nekik a legjobban tetszik, hanem azt, amit az emberek keresnek.

„Eredetileg olyan dolgokkal kezdtünk foglalkozni, amelyeket mi magunk is ízlésesnek tartottunk. Aztán rájöttünk, hogy nem szabad nekünk ízlést nevelni, mert abból nem fogunk megélni. Figyelni kell, hogy mire van igény” – mondta Tünde, majd hozzátette, hogy ebben természetesen a nézelődők, a vásárlók segítettek a legtöbbet.

„Egyszer odajött egy japán turista, és csak annyit mondott: „Magnet, magnet!” Ekkor 2007 körül jártunk. Mi pedig elkezdtük figyelni, milyen hűtőmágneseket keresnek az emberek. Volt olyan is, hogy egy olasz hölgy mutogatott valamit, de sehogy sem értettük, mit szeretne, mire odavitt engem a pavilontól a csónakos szoborig. Ott értettem meg, hogy a csónakos szoborról szeretne hűtőmágnest. Nekünk eszünkbe sem jutott volna magunktól, hogy arról is lehetne készíteni, de megcsináltuk, és azt is vitték, és viszik mind a mai napig” – mesélte Tünde.

A házaspárnak arra is rá kellett jönnie, miként lehetnek egyediek, és mégis hogyan tudják a lehető legtöbb vásárlói igényt kielégíteni a hűtőmágnesekkel.

Mert István számára a hűtőmágnesek készítése messze nem egyszerű nyomtatási feladatot jelentett. Éveken át kísérletezett különböző anyagokkal és megoldásokkal, hogy a termékek tartósak, ugyanakkor megfizethetők legyenek.

„Én nem papírra nyomtatok, mint a tömeggyártásban, hanem olyan alapanyagra, amit autómatricákhoz is használnak. UV-stabil, bírja a vizet, nem fakul ki. A Baross úton egész nap süti a nap a termékeket. Ha papírra nyomtattam volna, nagyon hamar tönkrementek volna. Így viszont, ha otthon akár egy gyermek összekeni, le lehet mosni, és évek múlva is ugyanolyan marad” – magyarázta.

Arról is mesélt, hogy a technológiai megoldásokat saját maga dolgozta ki, hiszen az általa alkalmazott módszerhez nemigen talált szakirodalmat.

„Nem nagyon tudtam utánaolvasni, mert más nem így csinálta. Egyszerűen jött egy ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám másképp. Aztán kipróbáltam. Volt, ami működött, volt, ami nem.”

Így végül készült hűtőmágnes márványból, mészkőből, fémből, sőt még kagylóból is. A különböző méretű és formájú darabokból több száz változatot készített. Végül persze kialakult az a harminc-negyven fajta, amely igazán jól fogyott a Baross úton.

A Győri Édes, amibe még bele is haraptak

A beszélgetés egyik leggyőribb története egy egészen különleges ajándéktárgyhoz kapcsolódik: a házaspár ugyanis annak idején a Győri Édes kekszet is megörökítette hűtőmágnes formájában.

„Mondtam Istvánnak, hogy itt vagyunk Győrben, rá van írva a kekszre, hogy Győri Édes, nehogy már ne csináljunk belőle hűtőmágnest!” – nevetett Tünde, ám míg az ötlet egyszerűnek tűnt, a megvalósítás annál nagyobb fejtörést okozott.

„Rengeteget kísérleteztem vele, hogy ne törjön össze, és megfelelő legyen az anyaga. Végül sikerült, és nagyon népszerű lett. Az egyik mintapéldányba otthon még az apósom is beleharapott, mert tényleg azt hitte, hogy valódi Győri Édes!” – emlékezett mosolyogva István.

Azt is hozzátette, hogy a kekszmágnesből több változat is készült, ám a szív alakú különösen népszerű volt. Bár már jó ideje nem gyártják, Tünde szerint a mai napig keresik.

A hűtőmágnesek mellett az évek során szinte minden megfordult a pavilonban, ami ajándéktárgyként szóba jöhetett. Bögrék, tányérok, pálinkáspoharak, kulcstartók, medálok, jelvények, ékszerek és a különböző divathullámok slágertermékei is.

Egy pavilon, ahol generációk és nemzetiségek fordultak meg

A Baross úti pavilon nemcsak a turisták számára jelentett biztos pontot. Győriek generációi vásároltak itt, legyen szó külföldi csereprogramra készülő diákokról, ajándékot kereső családokról vagy éppen március 15. előtt kokárda nélkül maradt iskolásokról.

„Nagyon sok diák jött hozzánk. Én tanítónőként pontosan tudtam, hogy ilyenkor szükség van a kokárdára. Volt, amikor mi is készítettük, máskor beszállítóktól szereztük be” – emlékezett vissza Tünde.

Arról is mesélt, hogy a diákok külföldi utakra, testvériskolai látogatásokra is gyakran innen vitték a győri emlékeket. A különböző nemzetiségű turisták vásárlási szokásait is alaposan megismerték és megfigyelték.

„Nagyon érdekes volt látni, hogy melyik nemzet mit keres. Az oroszok például rengeteg tányért és színes ajándéktárgyat vásároltak. A háború óta viszont ez a vásárlói kör szinte teljesen eltűnt. Korábban sokat vásároltak, most jó, ha egy-két darabot el tudunk adni” – mesélte István.

A közel három évtized alatt nemcsak a vásárlók, hanem maga a kereskedelem is rengeteget változott.

„Egy vállalkozónál soha nincs olyan, hogy biztosan tudja, mennyi lesz a bevétele. Nem úgy működik, hogy tizedikén megjön a fizetés. Van, amikor nagyon jó napod van, máskor alig történik valami. Néha olyan, mintha mindenki bevette volna a vásárlási pirulát, és akkor csak jönnek, jönnek. Máskor pedig semmi. Az időjárástól is nagyon függ minden. Ha esik, ha túl hideg van, vagy éppen nagy a hőség, akkor kevesebben állnak meg” – tette hozzá Tünde.

A Baross út esti élete is megváltozott. A házaspár szerint a Covid óta jóval kevesebben sétálnak és vásárolnak a későbbi órákban, mint korábban. Pedig akadtak olyan időszakok, amikor a nemzetközi rendezvények miatt még késő este is folyamatos volt a forgalom.

„Érdekes egyébként, mert bármennyire népszerűek a hűtőmágnesek, s hiába ezekből adunk el a legtöbbet, sokan lenézik ezeket a termékeket, giccsnek titulálják őket. Volt, hogy azt éreztük, ezzel minket is egy bizonyos polcra tettek, vagy azért, mert egy pavilonban árulunk. Pedig nézzék meg, hogyan van berendezve az üzlet, milyen a választék, hogyan foglalkozunk a vásárlókkal, idegen nyelven beszélünk. Ebben rengeteg munka van” – mondta Tünde.

Férje is megerősítette, hogy nemcsak az értékesítéssel foglalkoztak. Saját termékeket fejlesztettek, készítőkkel dolgoztak együtt, új technológiákat próbáltak ki, és folyamatosan figyelték a piac változásait. István készítőként különösen fontosnak tartotta, hogy a beszállítókkal tisztességesen bánjanak.

„Nem szerettem a bizományosi értékesítést. Amikor korábban kézművesként dolgoztam, megtapasztaltam, milyen az, amikor a kereskedő átveszi az árudat, aztán ha nem tudja eladni, egyszerűen visszaadja. A költség és a kockázat pedig nálad marad. Én ezt nem akartam másokkal megcsinálni. Inkább megvettem kisebb mennyiséget, és ha fogyott, újra rendeltem” – magyarázta az üzletpolitikájuk egyik alapelvét, amelyet közel harminc éven keresztül követtek.

Nem akarják az utolsó hűtőmágnest is eladni

A búcsúra már hónapok óta készülnek. Tavasszal visszafogták a beszerzéseket, majd meghirdették a végkiárusítást, hogy október végére minél kevesebb árukészlet maradjon. Ám nem akarnak mindenáron megszabadulni az utolsó daraboktól.

„Többen mondták nekem, hogy biztosan nem tudjuk majd az egészet eladni. Hát nem is akarom! Nem fogok azon görcsölni, hogy az utolsó darab is elfogyjon. Ami megmarad, azt inkább elajándékozom, jótékony célra ajánlom fel. Már adtunk például karácsonyi ajándéktárgyakat a volt tanítókollégáimnak, hogy tombolára használják fel. Nekem az is öröm, ha tudom, kinek tudok segíteni vele” – mondta Tünde.

István ugyanakkor a kreatív munkát nem szeretné teljesen abbahagyni.

„Ha lesz rá igény, továbbra is készítek dolgokat. Szeretek kísérletezni, új technikákat kipróbálni. De már nem akarom ugyanilyen intenzitással csinálni. Nem az a terv, hogy bezárjuk a pavilont, és utána otthon reggeltől estig dolgozom.”

A kertészmérnök végzettségű Istvánnak egyébként akad más elfoglaltsága is bőven. Otthon különleges gyümölcsfákkal, szőlőfajtákkal, kaktuszokkal és orchideákkal foglalkozik, sőt egy kisebb beltéri dzsungelt is kialakított.

„Van néhány olyan növényem, amelyik már nagyon régóta megvan. Szeretek velük kísérletezni, figyelni, mi hogyan fejlődik. A kertben igyekszem minél természetesebb módszereket alkalmazni, hogy kevesebbet kelljen öntözni és kapálni. Most majd erre is több időm lesz” – mondta mosolyogva.

Tünde pedig az utazások mellett a sportolásra szeretne több időt fordítani.

„Rendszeresen járok edzésre, de előfordult, hogy a munka miatt ki kellett hagynom. Most majd talán ezt is könnyebben meg tudom oldani. És végre akkor utazunk, amikor szeretnénk, nem csak akkor, amikor a vállalkozás engedi. S talán pihenünk is, mert korábban mindig figyeltük, külföldön mit, hogyan csinálnak. A jó ötleteket itthon is megvalósítottuk. Tényleg szívvel-lélekkel alakítgattuk, formáltuk a vállalkozásunkat. Szerintünk csak így van értelme saját vállalkozásba fogni. A győrieknek pedig köszönjük azt a sok-sok szeretetet, amit kaptunk az elmúlt huszonnyolc évben.” – hangsúlyozta Tünde talán a legfontosabb mondatokat.

Október 31-én elbúcsúznak a Baross úttól

A Baross úti pavilon október 31-én bezár. A házaspár számára ez nemcsak egy vállalkozás végét jelenti, hanem egy hosszú, munkával, találkozásokkal és történetekkel teli időszak lezárását is.

Az üzletben eltöltött huszonnyolc év alatt látták, hogyan változik a város, a turizmus, az emberek vásárlási szokása és maga a sétálóutca. Voltak nehezebb időszakok, nagy sikerek, különleges vendégek és olyan pillanatok, amelyekre ma is mosolyogva emlékeznek.

A pavilonban idővel talán új kereskedő jelenik meg, ám az biztos, hogy sokaknak hiányozni fog az ajándék- és emléktárgyak gazdag kínálata. S ami még a tárgyaknál is nagyobb hiány lesz a Baross úton október után: István és Tünde kedves mosolya, egy-egy érdeklődő mondata, a kellemes beszélgetések, a jókedvű nézelődések, vásárlások.

Meg kell értenünk őket. Huszonnyolc év után igazán kijár nekik, hogy ezentúl ne a pavilon nyitvatartásához kelljen igazítani az életüket. A Baross út azonban nélkülük már biztosan nem lesz ugyanolyan.