Egy éve nincs velünk Qkor Laci, aki megtanította a belvárost mosolyogni

Egy éve már, hogy Kovács „Qkor” Laci elment. Egy éve, hogy a győri belváros elveszítette az egyik legszínesebb, legőszintébb és legszerethetőbb alakját. Azóta a 45. születésnapját is megünnepelhette volna. Ehelyett emlékeket őrzünk, fényképeket nézegetünk, és néha még mindig úgy érezzük, mindjárt feltűnik a Baross úton, vagy átsuhan a hídon a rollerjével. Színes ruhában, napszemüvegben, azzal az utánozhatatlan, csibészes mosollyal az arcán. Mert vannak emberek, akik akkor is velünk maradnak, amikor már rég nem találkozhatunk velük. Laci ilyen volt. És emléke örökre velünk marad…

Tavaly október 18-án este érkezett a hír. Aztán másnap reggel, egy gyönyörű, hideg napfelkeltében ért el igazán a felismerés: Qkor Laci tényleg nincs többé. Akkor azt írtam, hogy a győri belváros kevesebb lett nélküle. Egy év elteltével mintha egyre szürkébb lenne minden.

Persze a Baross út ugyanott van. A házak állnak, a kirakatok változnak, az emberek jönnek-mennek, nyílnak és bezárnak üzletek, kávézók, vendéglátóhelyek. A város él, ahogy mindig is élt. Csak közben valahogy egyre kevesebb az ismerős arc. Egyre kevesebb a mosoly, a kedves szó, a biztos pont. Egyre kevesebben vannak azok az emberek, akiknek nem kell különösebb alkalom ahhoz, hogy megálljanak néhány percre beszélgetni, vagy egyszerűen csak rád köszönjenek. Laci pontosan ilyen ember volt.

Nem kellett vele mindennap találkozni ahhoz, hogy a belváros részének érezd. Elég volt néha meglátni a színes ruháiban, a mohikánfrizurájával, a napszemüvegével, amint éppen valami csibészségen töri a fejét. Vagy ahogy rollerrel megérkezik, köszön, mosolyog, aztán már mesél is valamit. Egy újabb elhagyatott helyről, amit felfedezett, egy fotóról, egy zenéről, a macskáiról, vagy éppen valakiről, akivel aznap összefutott. Laci nemcsak a belvárosban élt. Laci maga is a belváros része volt. És ez óriási különbség.

Mert lakni valahol egy dolog. Otthon lenni, ismerni az embereket, figyelni rájuk, örülni nekik, és közben úgy önmagadnak maradni, hogy mások is jól érzik magukat a társaságodban, az már egészen más. Qkor ehhez nagyon értett.

Az a bizonyos csibészes mosoly…

Tavaly, amikor a halála után megpróbáltam megírni, milyen ember is volt, folyton ugyanoda jutottam vissza: a mosolyához.

Pedig mennyi minden mást is lehetett volna mesélni róla! A hiphop iránti rajongását, a különleges öltözködését, a fotóit, a gumikacsáit, az elhagyatott épületek felfedezését, vagy éppen azokat a tréfáit, amelyekkel a legrosszkedvűbb napokon is képes volt megnevettetni a környezetét.

Ki másnak jutott volna eszébe például papírpénzt ragasztani a belváros kövére, aztán figyelni, ki próbálja felszedni? Laci persze videóra is vette az egészet. Nem rosszindulatból, nem azért, hogy bárkit megalázzon. Egyszerűen szeretett nevetni, és szerette, ha körülötte mások is nevetnek.

Ám nem volt az a fajta ember, aki mindenre bólogatott volna. Tudott vitatkozni. Sőt, időnként nagyon is határozottan kiállt a véleménye mellett. Volt nekünk is néhány emlékezetes csörténk, például egy gumikesztyűben elfogyasztott hamburger vagy egy tepsiben felszolgált étel miatt. Ő másként gondolta, én is ragaszkodtam a saját véleményemhez. Aztán egy mosoly után mentünk tovább. Mert Laci tudott úgy nem egyetérteni valakivel, hogy közben nem fordult el tőle, s láthatatlanul húzott magával ebben mindenkit. Milyen nagy szükség lenne ma is erre, egy olyan világban, ahol lassan minden különbözőségből vita, minden vitából sértődés, minden nézeteltérésből fal épül az emberek közé.

Sok minden történt az elmúlt egy évben. Győr is változik, a belváros is változik. Vannak olyan változások, amelyeknek örülhetünk, és vannak olyanok, amelyek mellett nehéz szó nélkül elmenni.

Régi helyek tűnnek el, megszokott arcoktól búcsúzunk. Emberektől, akik éveken, évtizedeken keresztül hozzátartoztak az utcákhoz, a reggeli kávékhoz, a délutáni sétákhoz, a hétköznapjainkhoz. Nem kellett ehhez feltétlenül közeli barátság. Nem kellett, hogy tudjunk egymásról mindent. De ismertük egymást. Köszöntünk. Mosolyogtunk. Néha megálltunk beszélgetni. S tudtuk, hogy ha holnap arra járunk, jó eséllyel újra ott lesznek. Ezek a látszólag jelentéktelen találkozások adják egy város lelkét.

Laci elvesztésével nemcsak egy kedves ismerőstől búcsúztunk. Egy ilyen biztos pontot is elveszítettünk. Azt az érzést, hogy vannak emberek, akik jelenlétükkel egyszerűen jobbá teszik a környezetüket.

Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amely egy évvel a halála után újra és újra eszembe jut: Miért csak akkor vesszük észre igazán az ilyen emberek értékét, amikor már nincsenek velünk?

Miért olyan nehéz néha visszamosolyogni valakire? Miért nem fér bele néhány kedves szó? Miért rohanunk el egymás mellett úgy, mintha az a két-három perc, amit egy ismerősre szánnánk, valami hatalmas veszteség lenne? Pedig lehet, hogy éppen arra a pár percre lenne szüksége. Vagy nekünk.

Nem kell mindenkivel barátságot kötni, és nem kell mindenkivel mindenben egyetérteni. Laci sem tette. Mert mindannyian mások vagyunk, mégis van valami, ami összeköt bennünket: emberek vagyunk. Győriek. Belvárosiak. S nemcsak itt, hanem bárhol is élünk, szükségünk van egymásra.

Arra a mosolyra. Arra a köszönésre. Arra, hogy valaki észrevesz bennünket.

Laci soha nem mondta nekem, hogy így kellene élni. Nem adott nagy életvezetési tanácsokat. Ám ahogy jelen volt a belváros életében, ahogy kapcsolódott az emberekhez, abból valami ilyesmit lehetett megtanulni.

A Baross úton örökké találkozunk

A tavalyi búcsúmban felidéztem a közös kávézásainkat. A nicaraguai dohánykávé ízét, a beszélgetéseinket, azokat a terveket, amelyek végül nem valósultak meg. Azóta eltelt egy év.

Laci közben 45 éves lett volna. Elképzelem, ahogy ezen is viccelődik. Ahogy valami egészen lehetetlen megjegyzést tesz a korára, aztán felnevet. Talán egy újabb színes pólóban, talán egy újabb pár feltűnő cipőben. Biztosan lenne valami története. Neki mindig volt.

Ám nem ülünk le többé kávézni. Nem fogunk összekapni egy hamburger tálalásán. Nem meséli el, milyen elhagyatott helyet fedezett fel legutóbb. Nem mutat újabb fotókat, és nem gurul oda váratlanul a rollerjével, hogy néhány percre kizökkentsen a hétköznapokból.

Legalábbis úgy nem, ahogy régen. Mert az emlékezet különös dolog.

Néha elég egy színes pulóver a tömegben, egy ismerős mozdulat, egy napszemüveges srác a távolban, és egy pillanatra összeszorul a szívünk: Mintha Lacika lenne az…

Lelkünkkel még mindig látjuk őt a Baross úton. Ahogy ott áll valamelyik kedvenc helyén, szélesen mosolyogva. Vagy ahogy átsuhan rollerrel a Baross hídon, színes ruhában, napszemüvegben, azzal a jellegzetes, csibészes mosollyal az arcán. És ha lehunyjuk a szemünket, szinte halljuk is, ahogy mesél, ahogy nevet.

Egy éve, amikor az elvesztéséről beszélgettünk egy közös baráttal, ő azt mondta: „Qkor volt a belváros hiphop-hőse, a hősök pedig soha nem halnak meg.” Milyen jó lenne, ha ez tényleg így működne. Ám a hősök is elmennek. A mosolygós, színes ruhás, végtelenül életigenlő srácok is. Azok is, akikről azt hisszük, hogy őket aztán semmi nem állíthatja meg.

Nekünk pedig maradnak az emlékek. S talán még valami más is: a lehetőség, hogy egy kicsit többet adjunk egymásnak abból, amit Laci olyan természetesen tudott. Hogy holnap ne menjünk el lehajtott fejjel az ismerős mellett. Hogy visszaköszönjünk, visszamosolyogjunk. Hogy megálljunk, ha valaki beszélgetni szeretne velünk. Hogy ne csak elviseljük, hanem el is fogadjuk egymást.

Mert a város nem a házaktól, az éttermektől, a szép kirakatoktól vagy az újonnan lerakott térkövektől lesz igazán otthonos, hanem az emberektől. Az olyanoktól, mint amilyen Qkor Laci volt…

Laci, remélem, odafent is megtaláltad a legjobb helyeket, a legkülönlegesebb fotótémákat és persze a legjobb kávét. Biztos vagyok benne, hogy a gumikacsáid is veled vannak, és néha alaposan megtréfálod az égi belváros lakóit.

Itt lent igyekszünk nem elfelejteni, amit a jelenléteddel tanítottál nekünk: hogy lehet másnak lenni. Lehet szabadnak lenni. Lehet vitatkozni, hibázni, újrakezdeni.

Mosolyogj tovább, Qkor! Hirdesd az életet a felhők közül is!

Mi pedig, ha végigsétálunk a Baross úton, vagy átkelünk a hídon, néha még mindig keresni fogunk a tekintetünkkel. És talán egy pillanatra meg is látunk…

Fotó: Facebook